Úgy dalol némán, hogy sírnak a fák

 

A férfi,
mint szárnyát-szegett madár,
úgy dalol némán, hogy sírnak a fák,
könnyeket rejt a sötét magány,
lelkéből kékség, pajzán merészség
tova tűnt már...

Harmatos
szirmok hol vagytok már,
ringató lágyság hiánya fáj,
karjával szorít, napfényt ölel,
tüzesen éget, 
most hamvad el.

Ő az, 
ki meghalt szerelemért,
gyöngéden fogta Kedves kezét,
csókokat szórt a lába elé,
kitárta szívét, 
tűz-melegét.

Viasszal
fonta köré a fényt,
harcolt oly hévvel szerelemért,
azt akarta, vágyta, Őt szeressék,
csókolják, öleljék, 
megszenvedjék...

A nő 
az, ki játszott a férfi szívvel,
két kézzel ölelt és taszított el,
lopta a fényt, éjjel osont,
mezítláb járkált 
gyöngyharmaton.

A bánat,
mint vérző sajgó sebet,
úgy sírja kínját szerelemnek
nem szól, csak némán tova mereng,
fájdalmát tűri
és sírig szeret.

A férfi,
mint szárnyát-szegett madár,
úgy dalol némán, hogy sírnak a fák,
könnyeket rejt a sötét magány,
lelkéből kékség, pajzán merészség
tova tűnt már...

 

Hangosversként itt hallható:

http://dunapart-cafe.net/index.php?page=showasp&id=239&catid=main