Úgy szeretném

bárcsak lenne erőm 
megint énekelni, 
dalom lerombolná 
Jerikó falait, 
s a rám hajló 
tüskés bokrok ágait 
bátran széthajtanám, 
s a végtelenbe futó időt 
testbe zárt lelkem 
birtokba venné... 

fa tövében megpihenne, 
majd gombaként kinőne 

és nyílna virág 
dús-rét közepén, 
ahol pillével 
játszik a déli szél, 
s a pára ködfátylából 
felébred a Nap, 
érezném, 
ahogy szétszórja 
ringókalász-mezőkre 
a sugarakat... 

és szeretném hinni, 
hogy az illat bebújik 
ismét a szavakba, 
és újra színeket fest 
az ecset 
a hófehér papírra...

és mennyire örülnék, 
ha azúrt kapna 
szememben a kék, 
amikor megérzem 
az éledő hajnal 
tisztán izzó erejét...